Érdeklődők, akiknek nem örülünk
Selmecbánya mindig is tele volt látogatókkal. Míg ma békés turistákat vonz, a régmúltban főleg azok jártak erre, akiknek a bőségre fájt a foga. Veszélyeztették a várost, elrabolták és megnyomorították a lakosokat, loptak és raboltak. Selmecbányának nem mindig sikerült megvédenie magát, de az oszmánok, akik mindenki közül a leghosszabb ideig próbálták bevenni a várost, végül lógó orral távoztak.
Tatárok és várnagyok
Azt gondolhatnánk, hogy Selmecbányát csak külföldről jövő támadások érték, mint például a tatár támadás (1241 – 1242), ám helyesbítenünk kell ezen az elképzelésen. A veszély sokkal közelebbről is leselkedett a városra. Például a Saskő várból. Az ottani várnagyok párszor erőszakkal elfoglalták a Selmecbánya határában levő birtokokat (Itványost, Kerlinget, Sigelsberget, Bélabányát, Saskőszékelyt, Tópatakot), legelőször 1352 előtt. A selmeciek vissza akarták foglalni a birtokokat. A menetet többször megismételték, legutoljára a Dóczy nemzetség ellen a 15. század végén, de csak Bélabányának sikerült kiszabadulnia az idegen kezek közül.
Menyhért és a 40 rabló
Már a 16. század első felében is nemesfém szállítmányokkal megrakott kocsik vándoroltak hétről hétre, Selmecbányáról a körmöci pénzverdébe. Csakhogy ekkor Balassa Menyhért rablólovagnak, akinek sikerült bevennie Szitnya várát, is fájt rájuk a foga. I. Habsburg Ferdinándot annyira feldühítették Balassa támadásai, hogy Menyhért ellen, aki mellesleg a lévai vár és uradalom tulajdonosa volt, Salm Miklós,egy tapasztalt katona által vezetett hadat küldött. A tábornok visszavette Szitnyát, de az ellopott arany felkutatásában nem járt sikerrel.
Oszmánok és a náluk is nagyobb garázdálkodók
Jóllehet az oszmánoknak sikerült 150 évig rettegésben tartani a környéket, közvetlenül Selmecbányára sosem juttotak be. A város számára csak a helyi felkelőkkel kötött szövetségük jelentett veszélyt. A felkelők a Habsburgok ellen harcoltak. Ekkor már napirenden voltak a lerohanások, foglyul ejtések, váltságdíjak, pénz beszolgáltatása az oszmán hatóság részére és az emberáldozatok is. A felkelők úgy tettek, mintha a vallásszabadságért küzdenének, de valójában Magyaroszágot saját uralmuk alá akarták kényszeríteni.
Míg a pestis el nem választ
Sem a 17. század vége, sem a 18. század eleje nem hozták el a békét Selmecbányának. Thököly Imre hadseregei behatoltak a város déli részére, kirabolták és felgyújtották a Kammerhofot és még néhány házat. Rákóczi seregeitől 1703-ban, csak nagyon magas váltságdíj fejében menekült meg a város. Amint Rákóczi kihúzta a lábát Közép-Szlovákiából, az ellenségként viselkedő császári sereg vonult be Selmecbányára. A selmeciek gyötrelmének csak a pestisjárvány (1710) majd a szatmári béke (1711) vetettek véget. Ezután a nyugalom és a fellendülés időszaka következett.
A vörös szerzetesek védelme alatt
Mivel Selmecbánya a Királyi Kincstár számára a bőség forrása volt, az uralkodókat kényesen érintették a környékén történő lopásokról és fosztogatásokról érkező hírek. Így magától értetődő volt, mikor a 15. században, a királyi felség áldásával, vörösruhás szerzetesek alkotta védősereg érkezett a városba.
Van, aki szerint a Templárok voltak, hiteles források viszont a Johannita Szerzetesrenddel, Keresztelő Szent János lovagi rendjének tagjaival, azonosítják a vörösruhás szerzeteseket. A monda szerint körülbelül ötvenen érkeztek a városba, és a lakosok tárt karokkal fogadták őket, tekintve, hogy a nemesfémek, amiket itt bányásztak, olyan embereket is vonzottak, akik semmitől sem riadtak vissza. A vörösruhás szerzetesek csakhamar ellenőrzésük alá vették a főutakat, a hegyi ösvényeket és átfésültek minden bozótost. Ha valaki gyanús volt nekik és nem volt, aki tanúsíthatta volna feddhetetlenségét, munkára fogták - vagy mehetett a bányába, vagy a kolostor várrá építésében segédkezhetett. Ha valaki ne adj isten kibújt a munka alól, és a vörösruhás szerzetesek újra elfogták, imádkozhatott, hogy akasztófára vigyék, mert talán ez volt a büntetések közül a legkellemesebb. Pár ilyen eset elég volt elrettentésképpen, mert állítólag egy éven belül, Selmecbánya bűncselekményektől mentes várossá vált és a zsiványok messziről elkerülték. A vörösruhás szerzetesek csillaga végül a saját számítóságuk miatt áldozott le. Négy helyi nő elrablásával akarták bebiztosítani magukat anyagilag. Feltételezések szerint, a szerzetesek parancsnoka ezért akasztófán végezte, a többiek útját pedig kiadták, el kellett hagyniuk a várost. Hogy tényleg így történt-e és, hogy tényleg a Vöröskút közelében volt-e a szerzetesek remetelakja (eremitórum), azt nem tudni. Az azonban biztos, hogy a Johanniták valóban Selmecbányán jártak. Ezt egy jegyzői feljegyzés, 1494 márciusából, bizonyítja, amely Lucian Cole-tól, a Johannita rendfőnök titkárától és jegyzőjétől származik. Az iratban hitelesen tanúsítja, hogy a rend szerzetesei 1492-től a közép-szlovákiai bányavárosokban tevékenykedtek.
Hogy lehet, hogy a törökök sosem vették be Selmecbányát?
Az arannyal és ezüsttel teli város az oszmán birodalombeli ostromlók számára nagyon csábító falat volt. Ezért is olyan hihetetlen, hogy sosem tudták elfoglalni Selmecbányát, holott prioritásaik közé tartozott és teljes 150 évük volt rá.
1526-ban, a mohácsi csatát követően a törökök megnyitották maguk előtt a Magyarországra vezető utat. Egészen a Honti vidékig sikerült jutniuk, ahol Selmecbánya is fekszik. 1544 májusától, mikor kifosztották Illést és Zsibritót, rendszeresen megmutatták erejüket, úgy, hogy azt a selmeciek is jól lássák: Bélabányát ötször megtámadták, Tópatakon hat embert öltek meg és további 70-et fogságba vetettek, házakat gyújtottak fel Stefultova-ban, és Sigelsbergbe is eljutottak (a mostani Hegybánya részét képezi). I.Maximilián császár türelme csak 1571-ben fogyott el. Bosszús írásos üzenetet küldött a selmecieknek, hogy tegyenek már végre valamit. Így aztán a lakosok elkezdték egy kétkörös védelmi rendszer megépítését, melynek központja az Öregvár volt- Mária mennybemenetelének temploma erőddé alakítva. A külső és a belső kör részét olyan kapuk képezték, amiket ma már hiába keresnénk- a Szentháromság tér felső részén, a Horná és a Dolná ružová utcák elején, az Erdészeti Középiskola bejárati lépcsőinél illetve a Városháza tér felső részén. A kapuk közül, amelyek előtt ma is készíthetnek fotókat, említsük meg a Piargi kaput és az Alsó kaput ( a mai Szent Erzsébet templom). A Kammerhofban két bástya is megmaradt a 16. századból, bizonyítva, hogy az állam megfelelő erőddel védte nemesfém tartalékait. A város déli részén Pavol Rothan- Rubigall egy megerősített majort épített . Ne feledkezzünk meg az Újvárról sem. Megerősített megfigyelőhelyként szolgált, és a jelek leadásban is szerepe volt, mikor a tűzrakók egymásnak jeleztek a Szitnya, a Pri pekných lipách - hegy és Szklenófürdő feletti vár között. Mindez nagyon sok erőfeszítésbe és pénzbe került. Egy szó mint száz, bár a törökök sosem tették be lábukat Selmecbányára, a helyiek már torkig voltak velük.
