Elevenen a föld alatt, de szabadon
A bányász mesterség évezredeken keresztül generációról generációra szállt, mint egy titkos tudomány, amely hozzáértőinek külonleges társadalmi rangot biztosított. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon mi lehetett olyan rendkívüli azon a bányában, ráadásul hitvány bér ellenében, kifejtett hatalmas erőfeszítésen? A válasz: a szabadság.
A bányász lét elviselhetetlen könnyűsége
Habár az embertelen munkafeltételek, az éhség, a betegségek keményen próbára tették a bányászokat az elmúlt évszázadokban, még mindig jobb helyzetben voltak, mint a lakosság többi része. A bányászok és a hasonló mesterségek a nemesség számára a gazdagság forrását jelentették. Emiatt nem kellett bevonulniuk a hadseregbe, nem voltak alattvalói és jobbágyi kötelességeik, illetve oda költözhettek, ahova akartak, az uraság engedélye nélkül. Mi több, a bányászok pénztartalékokat hoztak létre a Testvéri kincstárban, baleset vagy rokkantság esetére. Az érem másik oldalát a hihetetlenül nehéz bányászmunka és a rövid élet alkotta. A Kopogó hangja, amely a munkába hívta a bányászokat, majdnem ugyanazzal a gyakorisággal kísérte őket a sírba is.
Egyenlők és egyenlőbbek
Már a középkori Selmecbányán is játszva kitaláltuk volna, az egyes lakosok vagyonának nagysága illetve háza alapján, ki melyik társadalmi réteghez tartozott. A leggazdagabbikba, amelyet a bányatulajdonosok( az ún. Waldbürgerek) alkottak, nem volt könnyű bekerülni. A bányatulajdonosok laktak a központ legszebb házaiban, ők alkották a városi tanácsot, ők tartották ellenőrzésük alatt a piacot, valamint adó- és más kedvezményeket élveztek. A középrétegbe a kézművesek, kisebb bányák tulajdonosai és a kereskedők tartoztak. A bányászok, az intézmények alkalmazottai és a napszámosok alkották a legszegényebb réteget, de cserébe szabadok voltak és joguk volt elkölteni a nehezen megkeresett pénzüket a Waldbürgerek boltjaiban. Ezenkívül itt voltak még a mezőgazdászok. A bányászokkal ellentétben a friss levegőn dolgoztak, viszont a város alattvalói voltak, sok kellemetlen kötelezettséggel.
Ami sok, az sok
Annak ellenére, hogy a bányászok majdnem mindent elviseltek, a 15. és a 20. században többször is tudtára adták a nemességnek, hogy nekik is vannak határaik. 1525-ben tört ki a közép-szlovákiai bányavidék legnagyobb bányászfelkelése. A bányászokat, akik nem voltak hajlandóak munkába állni, a királnyő halállal és vagyonvesztéssel fenyegette, már ha egyáltalán volt nekik valamiféle. A zavargásokat, amelyek 1526-ig tartottak, rendszeresen és kegyetlenül elnyomták, viszont a felkelők életfeltételei javultak. Halálbüntetés ide vagy oda, a bányászok rendszeresen hangot adtak elégedetlenségüknek. A monarchia más szegleteiben a feudális nemesség még nagyobb elnyomásban tartotta a lakosságot. Ebből kifolyólag, a virágzó Selmecbánya annyira vonzotta a távolabbi területek lakosait, hogy sokan még annak a bonyolult procedúrának is hajlandóak voltak alávetni magukat, amely által felvételt nyerhettek a város polgárai közé. A 17. század 80-as éveiben, már több mint húszezer ember élt itt, és Selmecbánya az akkori Magyarország harmadik legnagyobb városa volt Pest és Pozsony után.
Az arany, ami hegyeket mozdít meg
Míg a bányákban már haladó módszereket kezdtek bevezetni (tűz, majd később a puskapor), Selmecbánya alatt a bányászok, több száz kilométernyi földalatti folyosót kizárólag kalapács és ék segítségével vájtak ki. Több tízmillió tonna elszállított kőzet, a földalatti folyosók fojtogató sötétsége, az életveszély... Mindezek ellenére a bányászat máig lenyűgözi az embereket.
A föld alatt, korai életkoruktól dolgoztak férfiak ezrei: A bányába már 7 éves fiúk is jártak segíteni. A bányászok idővel csoportokra osztódtak. Voltak akik csak a tárók és az aknák mélyítésén dolgoztak, mások a felszínen dolgoztak, a szállításnál. Minden másról az anyag- , ruha-, és ételbeszállítók gondoskodtak. Az ellátások minőségéről csak annyit, hogy a bányászok gyakran szenvedtek alultápláltságban. Annak dacára, hogy minden héten képesek voltak nagy mennyiségű ezüstöt feltárni, nehezen találtunk volna köztük valakit, akinek legalláb csak egy darab ezüst pénze is lett volna. A bányatulajdonosok tudták hogyan kössék magukhoz a bányászokat, annak ellenére, hogy nem számítottak sem alattvalóknak, sem jobbágyoknak. Hitvány bért fizettek nekik, és mivel az ércfejtéshez hasonlóan az élelmiszer, a sör, a bor is az ő kezükben volt, sikerült rákényszeríteniük őket, hogy keresetüket visszaszolgáltassák munkaadóik zsebébe. Mintha ez nem lett volna elég, az 1608-as évben a bányászok három heti munkáért csak kétheti bért kaptak. A munkaidő szüntelenül hosszabbodott. Ennek tetejébe, mint ahogy azt Edward Brown angol orvos írja 17. századi útirajzában, a selmeci bányászok gyakran találomra ástak- a bányatulajdnosok véletlenszerű döntése alapján. Állítólag megtörtént, hogy hat évig ástak eredménytelenül, körülbelül 3,5 méterre onnan, ahol ténylegesen arany bujkált. Más helyen pedig 12 évig tartó erőfeszítés után jutottak csak el az aranytelérhez. Mindezt csupán a faggyúfáklyák lángjai által megvilágított sötétségben. Mellesleg Selmecbánya legnagyobb faggyúgyára a mai Vegyészeti Szakközépiskolához vezető lépcsőknél - a Botanikus kert szomszédságában működött.
A bányatulajdonosok fénykora és bukása
Azt, hogy ma a Szentháromság téren, a Városháza téren vagy az Andrej Kmeť utcán fényűző paloták homlokzatait csodálhatjuk, azoknak az embereknek köszönhetjük, akik a bányász közösségekben nem örvendtek nagy közkedveltségnek. A bányatulajdonosok, akikhez a pazar házak tartoztak, testesítették meg a bányászok alárendeltségének okát.
A középkori Selmecbányán élő bányatulajdnosok többnyire a német Szászországból illetve Türingenből származtak. Az összes üzem az ő tulajdonukban állt- a kohók, az őrlőmalmok a bányamalmok. Ezenkívül ellenőrzésük alatt tartották az élelmiszerpiacokat és italmérési joguk is volt. A Dalmáciából behozott bort és a közvetlenöl a városban főzött sört, a mai Andrej Kmeť utcán található boltokban csapolták. Néhány bányatulajdonos nagyobb jövőt látott az alkohol értékesítésében, mint a bányászatban. 1481-ben ez alaposan feldühítette Mátyás királyt. Azoknak a Waldbürgereknek, akik elhanyagolták az ércfejtést, megtiltotta a bor kimérését, tekintve, hogy a részeg bányászok nem voltak hasznára a királyi kincstárnak. A bányatulajdonosok, akik komolyan vették a bányászatot, közös bányavállalatokban egyesültek, ráadásul családi kötelékek is fűzték őket egymáshoz, mivel zárt közösségükbe senki mást nem akartak befogadni. Ha közelebbről vizsgálnánk meg a téren található házak tulajdonosait, megállapíthatnánk, hogy mindenki mindenkivel rokon volt. Akkoriban a férfiak átlagéletkora nagyon alacsony volt, így haláluk után, özvegyeik és vagyonuk iránt újabb rövid élettartamú férfiak érdeklődtek. A viharos 17. században a bányatulajdonosok fokozatosan kihaltak vagy szétszéledtek a világban. A bánytársaságok viszont túlélték. A közép-szlovákiai bányavidéken a Geramb-Unió volt a legerősebb, amelyet Geramb János József alapított 1743-ban. Még a 19. század végén is jövedelmező volt, de az ezüst árának csökkenése után egyre rosszabb helyzetbe került, végül 1906-ban csődbe ment.
